|
A 19. századi antropológia a „civilizációt” minőségi kategóriának tekintette, és úgy tartotta, minden kultúra ugyanazon az úton halad a gyermektől a felnőttön át az öregkorig. Saját kultúráját a legfejlettebbnek tartva természetesnek tekintette, hogy az eltérő kultúra egyben fejletlenebb, fiatalabb is. Ez a fejlődés-modell a romantika (német) filozófiájában gyökerezik, beleértve Hegelt, Marxot, és a – Magyarországon különösen nagy hatású – nemzethalál víziójával riogató Herdert is. Az amerikai eredetű kulturális antropológiára azonban náluk jóval nagyobb hatással volt Darwin biológiai evolúcióelmélete az élőlények történetét meghatározó természetes kiválasztódásról, amit a korai (19. század utolsó harmadában dolgozó) antropológusok mechanikusan alkalmaztak az emberi kultúrákra. Darwin szerint az élőlények változatossága annak köszönhető, hogy eltérő módon és sikerrel alkalmazkodtak mindenkori környezetükhöz, a korai evolucionisták szerint viszont a kultúrák változatossága is ennek köszönhető. Ahogy Darwin evolúciójában az ember a verseny abszolút győztese, úgy a korai antropológiában az amerikai-európai civilizáció volt az.
Emiatt alakult úgy, hogy a kulturális antropológia szakkifejezései hamar minőségjelzővé válhattak, gondoljunk csak a „kulturált” vagy a „civilizált viselkedést” követelő tanárainkra, vagy az olyan kifejezésekre, mint a „primitív”. Ez azonban nemcsak sértő, de tudományosan is megalapozatlan elmélet. Az emberi kultúrák eltérő, de egyaránt sikeres alkalmazkodási kísérletek és persze annál jóval többek is egyidejűleg (a fennmaradásuk is ezt igazolja). Másrészt könnyű belátni, hogy a „fejlődés” és a „haladás” eszméje csak számunkra, nyugatiak számára olyan fontos, és más kultúrák, ha egyáltalán ismerik a fogalmat, nem tekintik mindennél előbbre valónak.
Az emberi értékek (például jólét, szépség, haladás stb.) kultúránként, sőt azon belül korszakonként is eltérőek, éppen ezért összehasonlíthatatlanok – és semmi se jogosítja fel az egyik kultúrabelit arra, hogy a sajátját egyetemesebbnek tekintse a másikénál. A kultúrák egyenrangúságába és összemérhetetlenségébe vetett hitet kulturális relativizmusnak nevezzük, és talán mondani se kell, hogy a léte a kulturális antropológia legfontosabb hozománya – és követelménye is. Az ellentétét, amikor valaki a másik kultúrát a sajátja szemszögéből látja, etnocentrizmusnak hívjuk.
A kulturális relativizmus legjobb példája a nyelvek egyenrangúsága: a magyar nyelv nem rosszabb, fejletlenebb vagy csúnyább az angolnál, noha az utóbbit sokkal többen beszélik. A magyar épp olyan árnyalt kifejezési eszköz, mint az angol – csak másképp fejezi ki ugyanazt.
Akármennyire is fontos alapelv, azért a kulturális relativizmusnak is megvannak a határai. Az emberi jogok, mint nyugati értékek elfogadtatása más kultúrákkal komoly etikai kérdés, amiben nagyon nehéz állást foglalni. Ugyanakkor az emberi élet és szabadság tiszteletben tartása sok szenvedéstől óvhatja meg a Föld lakóit, ezért talán akkor is elfogadható a kikényszerítésük, ha csak számunkra értékes. De csak úgy, ha a kényszer nem sérti ugyanezeket az értékeket.
 |
|
