|
A iakimerák példája szerint a kulturális antropológia más népek kultúrájának rögzítésével és magyarázatával foglalkozik. Történetileg úgy alakult, hogy csak saját tárggyal és saját, csak rá jellemző módszerrel rendelkező tanulmányokat tartanak tudománynak, ám a kulturális antropológiánál, ahogy más társadalomtudományoknál is, a képlet nem ilyen egyértelmű. A kultúra egyes aspektusaira más, nagyobb hagyományokkal bíró tudományszakok részben már rátették a kezüket, a történelemre a történettudomány, az irodalomra az irodalomtudomány, a társadalomra pedig a kulturális antropológiánál alig idősebb szociológia. Nemcsak a tárgyával, a kultúrával kénytelen osztozni más tudományokkal, de a gyakran a módszerei (megfigyelés és magyarázat, ld. előbb) se kizárólagosan az övéi. A terepkutatás a szociológia számára se ismeretlen, ahogy a kulturális jelenségek vizsgálata sem.
Érdemes tehát inkább afelől megközelíteni a kérdést, hogy mi kívánt lenni a kulturális antropológia, amikor megalapították, és mivé vált azóta. Születésekor az Egyesült Államok bennszülött népeinek kultúráját, szokásait vizsgálta, nem kifejezetten magukért a vizsgált kultúrákért, hanem azért, mert akkortájt úgy vélték, a kortárs, még létező bennszülött társadalmak valójában az emberi kultúra korábbi fejlődési fokain megrekedt (vagy egyszerűen csak fiatalabb) társadalmak, amik segíthetnek megérteni az európai történelem kérdéseit. Innen származik a „primitív” kifejezés, ami az „első” (korai) tőből ered. Eredetileg tehát a történelem segédtudománya volt, akárcsak párja, a fizikai antropológia, ami az ember biológiai adottságait és történetét vizsgálta. Ezt a vizsgálati módot egészítette ki az ember kultúrájának (tehát nem biológiai, fizikai – azaz nem természetes állapotának) a kutatása.
Csak közben alaposan megváltozott a szellemi keret, amiben a stúdium megszületett. Eltűnt az ember. Az alapítás idején, 19. század gondolkodásában még központi szerepet játszott az ember, mint a világ középpontja és mértéke. A 20. század második felére nyilvánvalóvá vált, hogy az ember fogalma nem a valóság semleges leírása, hanem egy kor, a felvilágosodás jellegzetes metaforája. A századelőn népszerűvé váló pszichoanalízis például eloszlatta az ember egységességébe vetett hitet: a tudattalant olyan területként írta le, amelyért az én nem tud felelősséget vállalni, sőt, amely számára teljességgel láthatatlan. Noha a pszichoanalitika hitt abban, hogy egy külső szemlélő képes kordában tartani és megregulázni a másik én tudattalanját, az egységes én képzete egyszer és mindenkorra tovafoszlott. De nemcsak a magát, hanem a természetet és a világot magabiztosan uraló ember képe is szétfoszlott, a közvetlen gyarmati elnyomás fokozatos eltűnésével (mostanában kezdjük felismerni, hogy a természetet is ennek a fogalomnak a nevében zsigereltük ki, visszafordíthatatlanul). Ezzel az ember teljességét feltárni igyekvő tudomány elveszítette korábbi alapját, de sokat rontott a helyzeten az is, hogy a vizsgált kultúrák is kihaltak.
Vagyis a kulturális antropológia a 20. század harmadik harmadára elvesztette tárgyát és filozófiai alapját.
 |
|
