|
A strukturalizmus a 20. század 60-as éveiben indult hódító útjára, és alig akadt tudományterület, amelyre ne lett volna hatással. Bár a gyökerei között Goethétől a 19. századvégi pszichológiáig sok mindent ott találunk, legfontosabb ihletője a prágai nyelvészeti iskola, jelesen Ferdinand de Saussure munkássága volt. Saussure a nyelvészeti vizsgálatok legfájóbb ellenmondásait egy gyökeresen újnak számító elmélettel próbálta kiküszöbölni: feltételezte, hogy a végtelen számú nyelvi megnyilvánulás mögött egy elvont rendszert találunk, amely az elemei közt lévő több irányú különbségekből áll. Ez alapján a nyelv különböző szintjeit további egyszerűbb összetevők szintjeire oszthatjuk egészen a legkisebb szintig, a fonémákig. A rendszer elemei ugyanakkor saját szintjükön belül is a többi elemtől való különbségük által határozhatók meg, néhány képzési jegy kombinációjából (jelenlétéből és hiányából, lásd a zöngés és zöngétlen mássalhangzókat). Ezt az absztrakt, a nyelvközösségen belül közös kognitív rendszert megkülönböztette annak megvalósításától, amelyet beszédnek nevezett.
A strukturalisták feltételezték, hogy minden kulturális jelenség hasonló kettőségben magyarázható meg, egy elvont, néhány megkülönböztető jegy által artikulált modell és annak végtelenül változatos fizikailag is érzékelhető realizációja. A leghíresebb strukturalista, Claude Lévi-Strauss például az emberi gondolkodást is hasonló rendszernek tartotta, amely lebontható kisebb egységekre és elválasztható a realizációitól. Például a mítoszoktól, amelyeket nem vallási rítusok értelmüket és funkciójukat vesztett maradványainak tekintett, ahogy elődei, hanem a módszeres emberi gondolkodás (a filozófia) egyik eszközének. Tulajdonképpen egy "vad dialektika" eszközeként értette őket, amely segít az írás nélküli népeknek abban, hogy a világot fogalmilag megragadják. Például, hogy egy közismert, elismerten rossz példájával éljünk, az Oidipusz-mítosz oppozíciókból álló struktúráját az alábbi táblázatban ábrázolta:
rokonság +
|
rokonság - |
autokhthon -
|
autokhthon +
|
Kadmosz keresi nővérét
|
|
|
|
| |
|
Kadmosz megöli a sárkányt
|
|
| |
A spártaiak legyilkolják egymást |
|
|
| |
|
|
Labdakosz = 'sánta'
|
| |
Oidipusz megöli apját
|
|
Laiosz = 'balog'
|
| |
|
Oidipusz megöli a Szfinxet |
Oidipusz = 'dagadt lábú' |
Oidipusz feleségül veszi anyját
|
|
|
|
| |
Eteoklész megöli fivérét
|
|
|
A fogalmi gondolkodás naiv eszköze, a mítosz Lévi-Strauss szerint itt azon munkálkodik, hogy valamiképp feldolgozza azt a tényt, hogy az ember két tőle különböző ember leszármazotta (nem autokhthón, vagyis nem önnemző). A mítosz elemi egységének a mondatértékű (állítást tartalmazó, szakszóval: predikatív) viszonyokat tekintette, és ezeket a rokonság és az autokhthónia fogalmai (és ellentétei) alá osztotta be, így a mítosz egyenes vonalú története helyett egy két-dimenziós rendszert állított elő, amelybe (mintegy harmadik dimenzióként) a különféle változatok eltérő elemeit is beoszthatjuk (vagyis értelmet nyernek a korábban kopásnak vagy járuléknak tekintett elemek, és megszűnik az a kényszer, hogy „eredeti” változatot kelljen keresni).
Persze más területeken is kamatoztatta a strukturalista meglátásokat, például szoros rendszerszerű összefüggéseket talált a Dél-Amerikai bororók rokonsági- és településszerkezete között. A bororók ugyanis csak a szigorú elrendezésű faluikban élve voltak képesek betartani bonyolult házassági szabályaikat, és azzal, hogy a misszionáriusok felszámolták ezeket, közvetve társadalmi válságot idéztek elő (és a bororók eltűnését).
A strukturalizmus tehát a kultúrák közös, emberi jellemzőjének tekintették a strukturalitásukat, és a különbségeiket a struktúrák különböző realizációiként ragadták meg: a nyugati ember a filozófiával valósítja meg ugyanazt a dialektikus gondolkodást, amit az írás nélküli népek a mítosszal.
 |
|
