|
Az írás gyakorlata, mivel elválaszthatatlan a
közvetítéstől (az írás egy jelrendszer, a beszélt nyelv jeleit jelöli),
lerombolja az objektivitás látszatát, de arra is rávilágít, hogy az
antropológus kénytelen megalkotni a beszámolóit: akarva-akaratlanul is
rákényszerül a retorika eszköztárának felhasználására.
Metaforákat használ, sűrít, kihagy bizonyos elemeket, másokat kiemel
(Malinowski például a Robinson-történetektől, tehát irodalmi, fikciós
műfajtól örökölt elbeszélői toposzokkal örökíti meg megérkezését a
szigetre könyve elején) stb. Ugyanakkor az is szembeötlő, hogy maga a
kép is színpadias, merev, beállított jelenetet mutat – bár a fotográfia
az egyik legdokumentaristább médiumunk. Malinowski esetében tehát a
leleplező dokumentum nem kevésbé fiktív, mint az, amiről lerántja a
leplet.
A kilencvenes években Clifford már azért is bírálta
a résztvevő megfigyelést, mert azzal, hogy az ott tartózkodás
jelentőségét hangsúlyozza, „lokalizálja”, helyhezkötöttnek és
mozdulatlannak állítja be a kultúrákat, holott a kultúra mindig
„utazik”, azaz megragadhatatlan változásban van, és a megmerevítésével,
a „rögzítésével” éppen a lényegét veszíti el (ahogy az antik példában a
repülő nyíl). Másrészt szintén rejtve, de a kutatót teszi középpontba,
elfelejtkezve arról, hogy őt a bennszülöttek odaengedték, azaz, hogy a
szituáció nemcsak egy megfigyelő és a megfigyeltek, hanem sok
megfigyelő komplex kapcsolata.
A bírálatok ellenére a résztvevő megfigyelés és a
terepkutatás elengedhetetlen feltétele maradt az antropológiai
kutatásoknak, noha veszített jelentőségéből. Ennek az okai viszont
inkább a tárgya sajátosságaiban gyökerezik és nem az objektivitás
igényéből (erről majd később).
|
